A
címben lévő idézet valószínűleg Kempis Tamás egy szöveghelyének az átalakításából származik, az eredeti: „O quam cito transit gloria mundi”, azaz „Ó, milyen hamar elmúlik a világ dicsősége”.
Nemrég olvastam egy
nagyon jó könyvet. Egy posztapokaliptikus jövőben játszódik, ahol az egykor jelentős civilizáció romjain próbáltak az emberek boldogulni. A korszakot, amikor azok a hatalmas épületek épültek, amiknek a romjai között többnyire klímamenekültek éltek, terjeszkedés korának hívták benne.
Mi sem tudunk mit kezdeni azzal a gazdag építészeti örökséggel, ami a kiegyezést követő gazdasági fellendülés idejéből maradt ránk. Szomorú ezt mondani, de az az építészeti és egyéb színvonal, ami 1867 és 1914 között volt, már nem lesz itt soha, a mi életünkben legalábbis biztos nem. Az egy dolog, hogy nem nagyon tudunk hozzáadni semmit ahhoz, ami akkor épült, az viszont még nagyobb baj, hogy fenntartani se tudjuk az abból az időből ránk maradt épületeket. Ez az egész egyébként nemcsak Miskolcra jellemző, hanem országos tendencia.
Sőt, ahogy Detroit példája mutatja, fejlett ipari országokban sem ismeretlen. Többször volt már szó a blogon Miskolc és az amerikai nagyváros sorsának hasonlóságáról. A hétvégén láttam egy újabb fotós összeállítást az utóbbiról:
Érdemes végignézni, de azért kiragadok egy idézetet:
„Az amerikai autóipar központja, mikor máskor, az autógyártás felfutásakor vált igazi, modern metropolisszá, hanyatlását pedig az amerikai autóipar összeomlása hozta el. A város, aminek már 1920-ban majdnem egymillió lakója volt, az autógyártás felfutásával 1930-ra másfél milliósra növekedett. A csúcson, az ötvenes években 1,85 millióan laktak a város határain belül.
[...]
Az igazi válságot az ingatlanpiac összeomlása hozta el, amelynek az autóipar is majdnem áldozatául esett. A 2000-ben még 950 ezres város lakossága 2010-re 713 ezerre csökkent.”
Ha az autóipart kicseréljük acéliparra, és a számokat az itteni számokra, szinte Miskolcra ismerhetünk.
Ez a cikk adta az ötletet, hogy én is dokumentáljam a leépülést. Nem kívánok minősíteni, moralizálni, inkább csak a pusztulás esztétikáját szeretném megragadni. Ezért nem is lesznek a bejegyzésekben képek az egykori állapotokról, sem nosztalgiázás, hogy „bezzeg akkor”. Egyes elképzelések szerint úgysem szabad a régi épületekhez hozzányúlnunk, ugyanis nem hozzánk tartoznak, hanem egyrészt azokhoz, akik építették őket, másrészt pedig a minket követő generációkhoz. (Egész pontosan John Ruskin ír erről a
The Seven Lamps of Architecture című könyvében.) Így a legjobb, ami egy régi épülettel történhet, az az, ha szépségben hagyjuk elpusztulni.
Én ezzel természetesen nem értek egyet, de még mindig jobb ezzel a tudattal nézni a pusztulást, mint a tehetetlenség dühével.
Kapcsolódó bejegyzések:
