Sokáig hezitáltunk, hogy foglalkozzunk-e az avasikilato.com-on látható, az avasi kilátóra vonatkozó elképzelésekkel. A végső lökést az adta meg, amikor a miskolci önkormányzat lapjában az alábbi címmel jelent meg cikk róla:
Ha a város ezt támogathatónak ítéli, akkor nagyon nagy baj van.
A kérdést a fontossága miatt két oldalról járjuk körül.
Blogunk egyik szerkesztője, Bereczki Zoltán építész a tervezett megjelenésről, az Átjáró Egyesület részéről Vörös Júlia antropológus pedig a tervezett funkcióról ír. Mindkét tekintetben komoly problémákat látunk, ezért a bejegyzés nem lesz rövid.
 |
| A kép illusztráció, jelenlegi állapotában mutatja a kilátót. |
Építészet:
Az avasikilato.com alatt már egy ideje meg lehet tekinteni egy magát miskolci lokálpatriótának nevező csoport kilátóra és környékére vonatkozó terveit (bár tervek helyett talán pontosabb elképzeléseket írni). A – meglehetősen kétes minőségű – oldal már létezett egy ideje, amikor felfedezte az internet, és több, komoly olvasottságú oldalon is megjelent róla cikk.
Az eleganciát teljesen tévesen értelmező látványterveket általában Dubajhoz hasonlítják (Cink.hu: Ez vajon Dubaj? Abu-Dzabi? Tévedés: ez Miskolc!; 444.hu: Miskolc lesz a magyar Dubaj).
A Mit Miskolc adhatott-blog írója, Nagy Attila is először megdöbbent az általa hatalmas giccsnek nevezett látványterveken, azonban a projektgazdával történt beszélgetés meggyőzte a projekt előnyeiről. Második írásában már csak egy félmondatban említi a „szalonétterem fényűzését”. Ebből a félmondatból kiderül az, hogy sem ő, sem a projektgazdák nem értik, hogy miért negatív felhangú cikkek jelentek meg a látványtervek kapcsán.
Egyáltalán nem a „fényűzéssel” van baj, hiszen ami fényűző, az lehet elegáns is. Csakhogy itt szó sincs eleganciáról. A projekt Dubajjal való összehasonlításának alapja az ízléstelen fényűzés: az egész olyan, ahogy a sivatagi sejkek elképzelik az eleganciát. És ez annyira távol van a valódi eleganciától, mint egy dubaji plázában soppingoló lakkcsizmás, nercbundás, aranyékszerekkel teleaggatott, durván kisminkelt és plasztikai műtétekkel feljavított trophy wife mondjuk a comói tó partján sétáló francia arisztokrata hölgytől.
A honlapról nemcsak azt tudjuk meg, hogy „a mosdó a felfrissülés különös helyszíne”, hanem azt is, hogy „a beruházás során a városlakók, a kilátó korábbi dizájnjának rekonstrukciója helyett, egy nagyvonalú átalakulásnak lehetnek tanúi. Az átalakulás a legigényesebb modernség jegyében történik majd. A kilátónak olyan építészeti értékei vannak, amelyeket csak új ruhába kell öltöztetni ahhoz, hogy elkápráztassa a vele évtizedek óta együtt élő városi közönséget.”
Árulkodó kifejezés, hogy új ruhába kell öltöztetni a kilátót. Az igényes belsőépítészeti dizájnban kell hogy legyen alázat, ami alárendeli a maga vágyait a kvalitásos tér jellegének, ami nem akar uralkodni fölötte, hanem kiemeli azt. Ugye nem is kell mondanom, hogy ezeken a terveken az „öltözék”, a belsőépítészeti dizájn nem olyan, ami kiemeli a kilátó építészeti értékeit, hanem éppen hogy elrejti azokat? Mintha egy csinos nőre ormótlan, a vonalait eltakaró ruhát adnánk. Ha megengedőbb akarok lenni, azt mondom, hogy a látott tervek a kilátó értékeinek meg nem értéséről tanúskodnak. Ha kevésbé megengedő vagyok, akkor azt mondom: ebből a tervből hiányzik az alázat.
A kilátó építészete éppen egyszerűsége miatt nagyon erőteljes, ezért tudott szinte azonnal jelképpé válni. Egy ilyen épület tehát nem tűr meg magán aranyozott függönyöket, fényűzőnek gondolt giccses cikornyákat. Azok nélkül is elegáns tud lenni, sőt csak azok nélkül tud elegáns lenni. Olyan belsőépítészeti tervekre van szükség, melyek letisztultak, megértett modernségről tanúskodnak, melyek láthatóvá teszik és érvényesülni engedik a teret, amibe beilleszkednek. Tehát valóban beilleszkednek. Minden más terv nagyfokú tiszteletlenség az épülettel, annak értékeivel szemben.
Mindezek ellenére például a Mit Miskolc adhatott-blog említett második írása is már egy mellékes dolognak tekinti a vizuális megjelenést, sokkal fontosabb számára, hogy reálisnak látja a projekt megvalósulását. Ez a hozzáállás sajnos tipikus a mai magyar társadalomban. Ahogy Bardóczi Sándor nagyon jól megfogalmazta: az építészeti terv „csak egy apró, leküzdhető akadály, formaság, egy betétlap a hatvanszor vastagabb, pénzügyi mérlegeket és nyilatkozatokat tartalmazó papír-rengetegben”. Pedig nem a pénzügyi mérlegek és nyilatkozatok fogják a várost elcsúfítani jobb esetben évtizedekre, rossz esetben örökre, hanem a nem megfelelő építészeti terv. Tudja bárki, hogy ki volt a parlament építésének projektmenedzsere? Nyilván nem, mert bár az ő munkája is nagyon fontos, de az épített minőség az, ami évszázadokon át fennmarad. Itt sem kellene felelőtlenül bánni vele.
Bereczki Zoltán
Funkció:
Amit leginkább nem értek: azon túl, hogy ez az épület a város egyik ékessége, népszerű szimbóluma, mi köze van az eleganciához. Úgy értem: nem elég elegáns így is a kilátó alakja, megjelenése, pozíciója? A városban bizonyára elegendő eleganciát biztosító reprezentatív tér van már így is, a kilátónak elsősorban valódi funkcióját kellene megőriznie. Azért épült hajdanán, azért újult meg 60 éve, mert a kirándulónak ősi vágya fűződik a dombokra való felmászáshoz, a dombok tetejéről való szétnézéshez. A városlakók pedig szeretik a legősibb dombjaikon megőrizni templomaikat és kilátótornyaikat, amik perspektívát nyújtanak számukra saját életük tereinek szemlélésére, áttekintésére. Arról a tájról van szó, amelyet a természet és az ember közösen formál, amelybe ágyazódva a mindennapjaink telnek. Így van ez Miskolcon is: a városlakók és vendégeik örömmel kaptatnak fel a hegyre, hogy ott körbekémleljenek, megpihenjenek.
Az ehhez az élményhez való hozzáférés joga mindannyiunkat megillet: a gyári munkástól a bankárig, a fodrászmestertől a hr-asszisztensig.
Ez a jog csak akkor marad a miénk, ha ezen a kilátóteraszon mindig marad hely azok számára, akik üres zsebbel, zarándok módjára érkeznek a kilátóba.
Ha ennek a kilátónak a teraszán koktélokkal szaladgáló pincérek zaklatnak majd, fogyasztásra noszogatva engem, a hozzáférésem megszűnik a kilátó adta eredeti adományokhoz. A perspektívámat elveszik. Ki leszek szépen és finoman rekesztve.
Ha a kilátó zárt terében eztán csak reprezentatív alkalmaknak és az elitnek lesz helye, akkor mit mondhat el magáról ez a büszke város? Régi kilátóját a kirekesztés színterévé tette egy légből kapott, szakmaiságot és esztétikai minőséget nélkülöző terv ösztökélésére? Reméljük, hogy ez sosem történik meg.
Mitől közösségi egy kilátó? Hát nem attól, ha mindenki – a város legszegényebb kirándulója is – körülnézhet róla? Mitől közösségi egy kilátó kávézója? Hát nem attól, ha a lehető legszélesebb körben népszerű? Mitől lehet fenntartható egy gazdasági nehézségekkel küzdő város turizmust kiszolgáló kávézója? Nem attól, ha a legkedvezőbb áron a lehető legjobb minőségű italokat és ételeket kínálja az arra járóknak?
Nagyon fontos, hogy lássuk, ebben a helyzetben valódi közösségi tervezésnek kellene elindulnia, és azok ritkán nyitnak kirekesztő tervekkel. Vagy ez a terv csupán provokáció? Mert senkinek nincs semmi ötlete? Nagyon kétlem. Rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik tele voltak ötletekkel a kilátó és az Avas-tető megújítását illetően. Nem kell hajmeresztő dolgokra gondolni, mert végtelenül egyszerű dolgokat mondtak. Tiszta, ingyenes mosdóhelyiségekről, friss kávét kínáló kávézóról, kézmosóról, rendezett parkról, megfelelő hulladékkezelésről, köztéri bútorokról beszéltek.
Ez a néhány egyszerű, de alapvető funkció és szolgáltatás pontosan elegendő lehet ahhoz, hogy közösségi, kulturális céljainkat megvalósítsuk a kilátóban és környékén.
Nem nagy ügy az egész, csak kevesebben járnak nagyon jól vele. Mindenki csak kicsit jár jól.
Épp ezért érzem maximálisan feleslegesnek az embernagyságú kilátómakettes őrületet is: olyan, mintha egy karácsonyfára kis karácsonyfákat aggatnál ahelyett, hogy a díszes fát saját szépségében élveznéd. Kevesebb megbízás, több bizalom. És akkor most tényleg kezdődhet a közösségi tervezés. A kérdés, hogy ki fogja kezdeményezni a konstruktív párbeszédet?
Vörös Júlia
Kapcsolódó bejegyzések:
_4.jpg)
