Nemrég jelent meg az
Örökség májusi száma. A lap a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műemlékekkel, régészettel, műtárgyakkal foglalkozó folyóirata. Az aktuális szám címlapján a Kossuth utcai templom van, belül pedig egy elég nagy terjedelmű, szépen illusztrált cikk foglalkozik Miskolccal.
A cikk bevezetője szerint:
„Méltán volt az örökségvédelem fontos eseménye Miskolc történeti városmagjának, az egykor különálló Mindszent településnek és az avasi pincesornak, utcarendszerének műemléki jelentőségű területté nyilvánítása. Hiszen ne feledjük, a város hírét nem elsősorban történeti épületei, építészeti emlékei adták. Mégis mindazok, akik ismerték múltját és jelenét, fontosnak tartották értékeinek megőrzését, jól látták, van mire figyelni, van mit megóvni magunk és a jövő nemzedékek számára.
Miskolci kalandozásunk vezetője Okrutay Miklós, aki miskolci munkájának állomásairól beszél. S ne hallgassuk el, épp kollégája, korábbi irodavezetője hívta fel a figyelmet arra, íme egy felügyelő, aki csupa befejezett munkát hagyott maga mögött távoztakor. Nézzük tehát, hogy is indult a miskolci pályafutás, s hogyan látja visszanézve a munkát.”
Okrutay Miklós kívülállóként, Budapestről érkezett a városba, ezért is nagyon érdekes, hogy milyennek látja azt. Néhány idézet a cikkből:
„Nem titkolom, amikor a korábbi feladat után kiderült, Miskolcon kellene folytatódjék a szakmai utam, nem örültem, sőt nem is akartam vállalni. Nem tűnt értelmes folytatásnak. S, hogy min múlott? Még mielőtt döntöttem volna, Paszternák István, akkor irodavezetőként fölhívott, fölajánlotta, ha vállalom, úgy szervezi meg a munkát, hogy csak miskolci feladataim legyenek. Igent mondtam, s amikor odaérkeztem, gyorsan kiderült, milyen jó csapat fogad, értelmes, fontos munkákkal. Tisztában voltam vele, Miskolc nem áll főhelyen a hazai műemlékvárosok sorában, de aztán rájöttem az avasi református templomba lépve, hogy a gótikus építészet remekművét látom, a Széchenyi utca a hazai historizmus nagyléptékű egysége, és ott az alvó diósgyőri vár, amely európai mércével mérve is kiemelkedő érték.”
A miskolciakról pedig a budapestiekkel összehasonlítva így beszél:
„A különbséget nem elsősorban a feladatban, hanem a szereplők, a partnerek mikéntjében, jelenlétében érzem. Úgy fogalmaznám, Miskolcon az emberi intenzitás volt nagyobb. Az ügyfelek oldaláról nézve személyesebb volt a kapcsolat, persze mondhatjuk, hogy ez személyiségtől is függ, hogy tudok kapcsolatot teremteni, s velem hogyan teremtenek kapcsolatot, hogyan tudok segíteni a partnernek, az ügyfélnek. Mondjam azt, hogy a fővárosban „személyeskedő” a stílus? Nem akarok úgy tenni, mintha nem itt nőttem volna fel, nem itt éltem volna. De van ennek egy nyelvi, szemantikai tükre is, a „szlengesedő” hang, amely megdöbbent, mintha az óriásváros megpróbálna laza, könnyed lenni... De visszatérve, megszerettem az ottaniak jóízű, személyes beszédmódját, hangulatát, könnyen megtaláltuk azt a közös hangot, ami a legélesebb problémákon is átsegített.”
Érdemes az egész cikket elolvasni. A teljes lapszám letölthető innen:
Kapcsolódó bejegyzések:
