A „miskolci metró”-ról szóló bejegyzésünk kapcsán küldte el nekünk Kapusi Krisztián történész egy írását, amit a benne szereplő tragikus események 70. évfordulójához közeledve a szerző engedélyével most teljes terjedelmében közlünk. Az írást Walter Mitty helyszíni fotóival illusztráltuk. Mindkettőjüknek köszönet!
Nyomtáv a völgyben
Gyermeknek a vasút: távol és közel, tiltott terep, halálszagú kaland. Ötéves koromtól vagyok avasi. Ablakomból nézem a Ruzsinszőlő és a paneltömbök közötti völgyben, a vasgyári kémények felől kanyarodó iparvágányt, amely nyugatról és délről határolja az Avast. Gyerekkor – félkész lakótelep vízzel telt gödrei, átmeneti fatákolmány üzletek színes kávédarálói, elvadultan is termő gyümölcsfák. A dombot ölelő sín intő határ, ahol a röhögést elfojtja egy-egy szétvágott macskatetem látványa, vagy az éberebb társunk kiáltása: „jön a vonat”! Telente odáig szánkózunk, és pillanatok alatt felnövünk. Ma már inkább a múltba zötyögtetnek a szerelvények.
Százakárhány esztendővel korábban csak úgy csillogott a millennium bohémre fésülten is tekintélyes pofaszakálla! Dús és romantikus, azzal együtt modern ráció szerint igazgatott. Csodaszámba ment a vasgyár, vöröslő téglákból épült a munkáskolónia, házai között jól tartott tehénkék bóklásztak, rügyeztek a Szinva parti gyümölcsösök. Európa közepén még üdébb volt a tavasz. A lényeg, hogy az én iparvágányom már akkoriban megépült.
Néhány idézet a korból. Miskolc hetilapja írja 1872 márciusában a tervezett szakaszról, hogy az a „közép ruzsin oldalon fekvő szőlőkön fog vezettetni, egész a Bárczi úr majorjáig, innen Csaba felett vonul el s a veres ráki vendégfogadó irányában szakad be az állami vaspályába”. Keretezett pillanatkép: a diósgyőri üzemet a tiszai fővonallal összekötő sínpárt 1873 október 16-án átadják a forgalomnak. Az ipari használat eleinte nem kizárólagos, próbálkoznak személyszállítással, ez a kezdeményezés egy hónapon belül megbukik. Marad az ipari jelleg és persze a látvány, ami valóban pazar. Miskolci naplóírónk, Szűcs Sámuel 1873 őszén veti papírra mindezt: „október 23, 24, 25. napján a Ruzsinban szüreteltem, a gyönyörű helyen fekvő szőlőnek érdekességét neveli a diósgyőri vasútvonalnak derekán át menetele. A természet gyönyörűségének szemlélete közben többször láttuk az emberi ész egyik legszebb találmányát, a mozdonyt a távirati oszlopok mellett itt keresztül robogni”. (Később, egészen 1954-ig mégis beindul a személyszállítás, naponta munkások százai vonatoznak át a völgyön, az utolsó években diákokat szállít az egyetemet érintő vonal.) A vágány együtt öregszik a monarchiával, ráfér némi frissítés a világháború küszöbén. Mai arculata 1913 és 1915 között alakul ki, amikor a vasgyár és az Avas közti szakaszát északabbra helyezik. Állomás létesül a Tatár utcán, belga módszerrel vájják, verpeléti andezittel boltozzák a Muszkásoldal alagútját.
Összeomlik a monarchia, szerelvények jönnek-mennek, baljósan csikordulnak a vasúti kerekek. Az Avas alatt Miskolc és Diósgyőr Szinva parti határa összefüggő ipari övezetté alakul. A Miskolci Gőztéglagyár Rt. megegyezik az állammal, és a Tatár utcai telepéből átengedett területen 1913-ban állomás létesül a diósgyőri iparvágányon. A vas- és acélmű összeköttetése az országos fővonallal alapvető a nyersanyagok, termékek és a munkaerő szállítása szempontjából, 1944 nyarán viszont a téglagyár és az iparvágány szomszédossága kap tragikusan hangsúlyos szerepet.
Ott, a szőlődomboknál kanyarodó bukolikus vágányomon indultak Auschwitzba a halálvonatok. Öt vasúti szerelvény gördült ki 1944. június 12. és 15. között a miskolci téglagyárból. A tízezernél is több bevagonírozott ember némileg talán megkönnyebbült az indulásnál, amikor elmaradtak lassan a gettó és a téglagyári színek verőlegényei. A marhavagon résein át látták még a napsütötte Avas virágzó lankáit. Elindultak gyermekkorom vasútján, ütemesen csattogtak a kerekek.
Iparvágány kéménytől kéményig. Vasgyártól az egyetemi erőműig, 1944-ben a láger krematóriumáig. A halálvonatok útvonaláról alig néhány éve van fogalmam és valószínűleg csak bebeszélem magamnak, hogy annak idején ezt érzem én szánkózó gyerekként az Avast övező vágányhoz érve. Ma is járjuk a domboldalt a fiammal, figyeljük a síneket, az alagutat és a szemafor vörösét. Anélkül, hogy bármit is mondanék, neki is megvannak a saját gyereksejtelmei, igézően nyomasztó érzései a helyről.
Nyomtatásban megjelent: Örökség, VII. évf. 1–2. szám, 2008. május, 20–22. p.
Még egyszer köszönjük a fotókat és az írást! Amikor először elolvastam, a Pink Floyd – The Wall című film egyik jelenete jutott eszembe róla, ami annyira passzol hozzá, mintha direkt illusztrációnak készült volna.
Ennek a videónak az első fele az:
Kapcsolódó bejegyzések:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése