2015. november 11., szerda

Villamos mint híd: az MVK Zrt. pályázatának első díjas pályaműve

Tegnap volt a közlekedési vállalat pályázatának a díjkiosztója, és nagy örömömre az enyém lett az első díj. Az ötletpályázat témája a bécsi villamosok utóhasznosítása volt.
Mivel a cég csak a meglehetősen vázlatos látványterveimet tette közzé, amikről nem derül ki, hogy maga az ötlet mi volt a maga teljességében, most itt közzéteszem a teljes pályaművet.

Villamos mint híd

Az épületekkel szegélyezett hidak mindenhol közkedveltek, leghíresebb közülük a firenzei Ponte Vecchio.
Városunkat teljes hosszában átszeli a Szinva patak. A Szinván viszonylag kevés gyalogoshíd van. A haszálaton kívüli villamosokat a patakon különböző helyeken keresztben elhelyezve olyan különleges hidak alakulnának ki, amik különböző funkciókat is be tudnának tölteni.
Az „egyedileg egységes” villamosmegállókhoz hasonlóan ezek a villamoshidak is az adott városrész hangulatához tudnának illeszkedni, például a hidak járófelületeinek, korlátjainak különböző módokon történő kialakításával. Az egyes helyeken lévő villamosokat a környék iskoláinak tanulói festhetnék ki.
Műszakilag úgy nézne ki a dolog, hogy a villamos a Szinva két oldalára támaszkodna, a szükséges közbülső alátámasztásokkal. Mellette az egyik oldalon lenne egy járófelület, ami a tulajdonképpeni átkelést szolgálná a patakon. Ezt a járófelületet a villamos aljára erősített fémkonzolok tartanák. A villamosok belsejét a járófelületről, a villamos ajtóin keresztül lehetne megközelíteni.
Néhány lehetséges helyszín és funkció:
1. a Tiszai Pályaudvar közelében, az Augusztus 20. u. tengelyében, a Selyemréti Strandfürdő mellett: a villamos jegypénztárként és turistainformációként működne, a kiszolgálás a villamos ablakain át történne.
Híd járófelülete: fém
Híd korlátja: acélsodrony, fa könyöklővel
2. a belvárosban, a Bartók Béla téren kibontásra kerülő Szinva fölött: a villamos kávézó lenne, a belseje is nyitott lenne a nagyközönség számára, akik a villamos székeire ülhetnének le.
Híd járófelülete: járható üveg
Híd korlátja: acélsodrony, fa könyöklővel
3. Újgyőri főtér közelében, a volt Hámor Étterem (később Tutto Mobili áruház) már meglévő hídját felhasználva: biciklis, kutyás pihenő és söröző, a parkoló parkosításával
Híd járófelülete: deszka
Híd korlátja: hézagosan rakott tégla, fa könyöklővel
4. a diósgyőri vár környékén, a Táncsics tér és a Bodrogi Zsigmond u. közötti jelenleg is meglévő gyalogoshíd helyén: turistainformáció, a vár és a lovagi tornák terének jegyirodája, kávézó
Híd járófelülete: kiskockakő burkolat
Híd korlátja: művészi kovácsoltvas, kő könyöklővel
5. Diósgyőrben, az 1-es buszok végállomásánál, a Herman Ottó emlékpark mellett: a villamos ablakai és ajtajai eltávolításra kerülnének, a villamos így esőbeálló, turistamenedék lenne.
Híd járófelülete: deszka
Híd korlátja: faragott fa

Melléklet: általános látványterv (3 db)






Kapcsolódó bejegyzések:

2015. október 21., szerda

Miskolc város 1960-ban: ki készítette a térképet és mikor?

Nagy Tamástól kaptam az alábbi térképet, ő pedig egy ismerősétől, aki egy idős ismerősének a fiókjában találta, több darabban. Semmit se tudunk róla, se azt, hogy ki csinálta, se azt, hogy mikor. Valószínű, hogy az ötvenes évek első felében készülhetett, mert az Avason még a Szeghalmy-féle fa kilátó van.
Érdemes a rajzot átböngészni, nekem a kedvencem a teherkikötő a Sajón.
Az olvasókat pedig arra szeretném kérni, hogy segítsenek kideríteni, pontosan mikor és milyen céllal készült a térkép.



Kapcsolódó bejegyzések:

2015. augusztus 1., szombat

A Máv-telep bontása folytatódik

Legutóbb az Utánam, srácok-blog közölt bőségesen illusztrált bejegyzést erről a halálra ítélt városrészről.
A napokban arra jártunk, és mi is csináltunk pár fotót. A telep középső része már teljesen le van radírozva, csak egy kupac fagerenda emlékeztet arra, hogy itt nemrég házak álltak.



Kicsit arrébb még állnak a házak, de nem túl jó állapotban:


Ebből a szögből a Tiszai pályaudvar mindig egy várkastélyra emlékeztet, ami a zsellérházak fölé magasodik:



Kapcsolódó bejegyzések:

2015. július 10., péntek

„Egy csoda, amit az Avasi kilátóról és környékéről álmodtak”: mi is a baj ezzel?

Sokáig hezitáltunk, hogy foglalkozzunk-e az avasikilato.com-on látható, az avasi kilátóra vonatkozó elképzelésekkel. A végső lökést az adta meg, amikor a miskolci önkormányzat lapjában az alábbi címmel jelent meg cikk róla:
Ha a város ezt támogathatónak ítéli, akkor nagyon nagy baj van.
A kérdést a fontossága miatt két oldalról járjuk körül.
Blogunk egyik szerkesztője, Bereczki Zoltán építész a tervezett megjelenésről, az Átjáró Egyesület részéről Vörös Júlia antropológus pedig a tervezett funkcióról ír. Mindkét tekintetben komoly problémákat látunk, ezért a bejegyzés nem lesz rövid.

A kép illusztráció, jelenlegi állapotában mutatja a kilátót.

Építészet:
Az avasikilato.com alatt már egy ideje meg lehet tekinteni egy magát miskolci lokálpatriótának nevező csoport kilátóra és környékére vonatkozó terveit (bár tervek helyett talán pontosabb elképzeléseket írni). A – meglehetősen kétes minőségű – oldal már létezett egy ideje, amikor felfedezte az internet, és több, komoly olvasottságú oldalon is megjelent róla cikk.
Az eleganciát teljesen tévesen értelmező látványterveket általában Dubajhoz hasonlítják (Cink.hu: Ez vajon Dubaj? Abu-Dzabi? Tévedés: ez Miskolc!; 444.hu: Miskolc lesz a magyar Dubaj).
A Mit Miskolc adhatott-blog írója, Nagy Attila is először megdöbbent az általa hatalmas giccsnek nevezett látványterveken, azonban a projektgazdával történt beszélgetés meggyőzte a projekt előnyeiről. Második írásában már csak egy félmondatban említi a „szalonétterem fényűzését”. Ebből a félmondatból kiderül az, hogy sem ő, sem a projektgazdák nem értik, hogy miért negatív felhangú cikkek jelentek meg a látványtervek kapcsán.
Egyáltalán nem a „fényűzéssel” van baj, hiszen ami fényűző, az lehet elegáns is. Csakhogy itt szó sincs eleganciáról. A projekt Dubajjal való összehasonlításának alapja az ízléstelen fényűzés: az egész olyan, ahogy a sivatagi sejkek elképzelik az eleganciát. És ez annyira távol van a valódi eleganciától, mint egy dubaji plázában soppingoló lakkcsizmás, nercbundás, aranyékszerekkel teleaggatott, durván kisminkelt és plasztikai műtétekkel feljavított trophy wife mondjuk a comói tó partján sétáló francia arisztokrata hölgytől.
A honlapról nemcsak azt tudjuk meg, hogy „a mosdó a felfrissülés különös helyszíne”, hanem azt is, hogy „a beruházás során a városlakók, a kilátó korábbi dizájnjának rekonstrukciója helyett, egy nagyvonalú átalakulásnak lehetnek tanúi. Az átalakulás a legigényesebb modernség jegyében történik majd. A kilátónak olyan építészeti értékei vannak, amelyeket csak új ruhába kell öltöztetni ahhoz, hogy elkápráztassa a vele évtizedek óta együtt élő városi közönséget.”
Árulkodó kifejezés, hogy új ruhába kell öltöztetni a kilátót. Az igényes belsőépítészeti dizájnban kell hogy legyen alázat, ami alárendeli a maga vágyait a kvalitásos tér jellegének, ami nem akar uralkodni fölötte, hanem kiemeli azt. Ugye nem is kell mondanom, hogy ezeken a terveken az „öltözék”, a belsőépítészeti dizájn nem olyan, ami kiemeli a kilátó építészeti értékeit, hanem éppen hogy elrejti azokat? Mintha egy csinos nőre ormótlan, a vonalait eltakaró ruhát adnánk. Ha megengedőbb akarok lenni, azt mondom, hogy a látott tervek a kilátó értékeinek meg nem értéséről tanúskodnak. Ha kevésbé megengedő vagyok, akkor azt mondom: ebből a tervből hiányzik az alázat.
A kilátó építészete éppen egyszerűsége miatt nagyon erőteljes, ezért tudott szinte azonnal jelképpé válni. Egy ilyen épület tehát nem tűr meg magán aranyozott függönyöket, fényűzőnek gondolt giccses cikornyákat. Azok nélkül is elegáns tud lenni, sőt csak azok nélkül tud elegáns lenni. Olyan belsőépítészeti tervekre van szükség, melyek letisztultak, megértett modernségről tanúskodnak, melyek láthatóvá teszik és érvényesülni engedik a teret, amibe beilleszkednek. Tehát valóban beilleszkednek. Minden más terv nagyfokú tiszteletlenség az épülettel, annak értékeivel szemben.
Mindezek ellenére például a Mit Miskolc adhatott-blog említett második írása is már egy mellékes dolognak tekinti a vizuális megjelenést, sokkal fontosabb számára, hogy reálisnak látja a projekt megvalósulását. Ez a hozzáállás sajnos tipikus a mai magyar társadalomban. Ahogy Bardóczi Sándor nagyon jól megfogalmazta: az építészeti terv „csak egy apró, leküzdhető akadály, formaság, egy betétlap a hatvanszor vastagabb, pénzügyi mérlegeket és nyilatkozatokat tartalmazó papír-rengetegben”. Pedig nem a pénzügyi mérlegek és nyilatkozatok fogják a várost elcsúfítani jobb esetben évtizedekre, rossz esetben örökre, hanem a nem megfelelő építészeti terv. Tudja bárki, hogy ki volt a parlament építésének projektmenedzsere? Nyilván nem, mert bár az ő munkája is nagyon fontos, de az épített minőség az, ami évszázadokon át fennmarad. Itt sem kellene felelőtlenül bánni vele.
Bereczki Zoltán

Funkció:
Amit leginkább nem értek: azon túl, hogy ez az épület a város egyik ékessége, népszerű szimbóluma, mi köze van az eleganciához. Úgy értem: nem elég elegáns így is a kilátó alakja, megjelenése, pozíciója? A városban bizonyára elegendő eleganciát biztosító reprezentatív tér van már így is, a kilátónak elsősorban valódi funkcióját kellene megőriznie. Azért épült hajdanán, azért újult meg 60 éve, mert a kirándulónak ősi vágya fűződik a dombokra való felmászáshoz, a dombok tetejéről való szétnézéshez. A városlakók pedig szeretik a legősibb dombjaikon megőrizni templomaikat és kilátótornyaikat, amik perspektívát nyújtanak számukra saját életük tereinek szemlélésére, áttekintésére. Arról a tájról van szó, amelyet a természet és az ember közösen formál, amelybe ágyazódva a mindennapjaink telnek. Így van ez Miskolcon is: a városlakók és vendégeik örömmel kaptatnak fel a hegyre, hogy ott körbekémleljenek, megpihenjenek. 
Az ehhez az élményhez való hozzáférés joga mindannyiunkat megillet: a gyári munkástól a bankárig, a fodrászmestertől a hr-asszisztensig. 
Ez a jog csak akkor marad a miénk, ha ezen a kilátóteraszon mindig marad hely azok számára, akik üres zsebbel, zarándok módjára érkeznek a kilátóba. 
Ha ennek a kilátónak a teraszán koktélokkal szaladgáló pincérek zaklatnak majd, fogyasztásra noszogatva engem, a hozzáférésem megszűnik a kilátó adta eredeti adományokhoz. A perspektívámat elveszik. Ki leszek szépen és finoman rekesztve.
Ha a kilátó zárt terében eztán csak reprezentatív alkalmaknak és az elitnek lesz helye, akkor mit mondhat el magáról ez a büszke város? Régi kilátóját a kirekesztés színterévé tette egy légből kapott, szakmaiságot és esztétikai minőséget nélkülöző terv ösztökélésére? Reméljük, hogy ez sosem történik meg.
Mitől közösségi egy kilátó? Hát nem attól, ha mindenki – a város legszegényebb kirándulója is – körülnézhet róla? Mitől közösségi egy kilátó kávézója? Hát nem attól, ha a lehető legszélesebb körben népszerű? Mitől lehet fenntartható egy gazdasági nehézségekkel küzdő város turizmust kiszolgáló kávézója? Nem attól, ha a legkedvezőbb áron a lehető legjobb minőségű italokat és ételeket kínálja az arra járóknak? 
Nagyon fontos, hogy lássuk, ebben a helyzetben valódi közösségi tervezésnek kellene elindulnia, és azok ritkán nyitnak kirekesztő tervekkel. Vagy ez a terv csupán provokáció? Mert senkinek nincs semmi ötlete? Nagyon kétlem. Rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik tele voltak ötletekkel a kilátó és az Avas-tető megújítását illetően. Nem kell hajmeresztő dolgokra gondolni, mert végtelenül egyszerű dolgokat mondtak. Tiszta, ingyenes mosdóhelyiségekről, friss kávét kínáló kávézóról, kézmosóról, rendezett parkról, megfelelő hulladékkezelésről, köztéri bútorokról beszéltek. 
Ez a néhány egyszerű, de alapvető funkció és szolgáltatás pontosan elegendő lehet ahhoz, hogy közösségi, kulturális céljainkat megvalósítsuk a kilátóban és környékén. 
Nem nagy ügy az egész, csak kevesebben járnak nagyon jól vele. Mindenki csak kicsit jár jól.
Épp ezért érzem maximálisan feleslegesnek az embernagyságú kilátómakettes őrületet is: olyan, mintha egy karácsonyfára kis karácsonyfákat aggatnál ahelyett, hogy a díszes fát saját szépségében élveznéd. Kevesebb megbízás, több bizalom. És akkor most tényleg kezdődhet a közösségi tervezés. A kérdés, hogy ki fogja kezdeményezni a konstruktív párbeszédet?
Vörös Júlia

Kapcsolódó bejegyzések:

2015. május 27., szerda

Érték-e a régi ház?

Az Einstürzende Neubauten (Összeomló Új Építésű Házak) nevű kiváló zenekar angol Wikipédia-szócikkében olvastam a következő bekezdést:
A Neubauten („új épületek”) egy összefogó elnevezés Németországban az 1945 után épült házakra. Ezeket gyakran olcsóbbnak, gyengébb minőségűnek és esztétikailag kevésbé attraktívnak tartják, mint az Altbaukat, azaz az 1945 előtt épült, leginkább pre-modernista épületeket. A második világháború komoly pusztításai és az utána következő intenzív újjáépítések miatt a Neubauk a német városok nagyon megszokott elemei.
Ez ráillik Magyarországra is, bár itt nemcsak a háború, hanem az utána következő évtizedek is megtizedelték a régi házakat, az újak pedig a német Neubauknál is rosszabb minőségűek. A magyar társadalomban mégsem jelent értéket egy régi épület, épp ellenkezőleg (rosszul fűthető, nehéz szigetelni, drága a nyílászárók korszerűsítése, stb). Amikor pár éve házvásárláson gondolkodtunk és egy ingatlanos felmérte az igényeinket, az űrlapján nem volt Altbau/Neubau-rubrika. Amikor pedig mondtuk neki, hogy mi 1945 előtti házat keresünk, teljesen elképedt, és mondta, hogy ilyen igénnyel még nem találkozott.
Ehhez képest amikor Bécsben vagy Kölnben kerestem kiadó lakást, azt tapasztaltam, hogy a hirdetéseknek általában már a címében ott van, hogy Altbau vagy Neubau-e a ház. Gondolom nem kell mondanom, hogy melyiket tekintik értékesebbnek.
Érdekes kontraszt, hogy míg az interneten intenzíven érdeklődnek az emberek Miskolc múltja iránt, addig a valóságban az ebből a múltból megmaradt kevés épületet a szemünk előtt teszik tönkre általában energetikai és gyakran tévesen értelmezett esztétikai megfontolásokból.



Javasoljuk még a témához ezt a nagyon jó cikket:

Kapcsolódó bejegyzések:

2015. május 11., hétfő

Utánam, srácok: kamázni! – avagy a miskolci erszénylabda rejtélye

Vendégbejegyzés az Észak-Keleti Átjáró Egyesület elnökétől, Darázs Richárdtól.

A kamát mint egyfajta népi, közösségi játékot hiába kerestem a különböző játékgyűjteményekben jó 10–15 évvel ezelőtt, amikor először gondoltam a felkutatására. 2011-ben a KAMA projekt tervezésénél már tudatosan választottuk a játékot és az elnevezést névadónak, és a program egyik eleme, a játékgyűjtés többek között – a közösségi szabadidő-eltöltésre alkalmas játékok gyűjtésén túl – a kama szabályainak összegyűjtésére, rendszerezésére irányult. A jónéhány összegyűjtött játékváltozat segítségével sikerült sztenderdizálnunk a szabályokat, és különböző kisebb tesztelések, kamabajnokságok alkalmával a szabályokat az élő játék kívánalmaihoz igazítottuk (a játék szelleme és az ésszerűség elve alapján).

Eldugás (Kertek Alatt Fesztivál)
A szabályváltozatokat továbbra is gyűjtjük, bajnokságokat szervezünk a játék népszerűsítése érdekében, hiszen a mai fiatalok alig ismerik: gyakorlatilag egy kihalófélben lévő játékra csodálkozhattunk rá.
Akinknek vannak emlékei a kamázásról, arra a kérdésre, hogy milyen labdával ment a játék, általában a teniszlabda választ kaptuk. Ám ennél könnyebb és puhább labdát kerestünk: előbb nyomatos stresszlabdákkal próbálkoztunk, de voltak – igaz, csak promóciós célra – „zsonglőrlabdák” is (5–6 centis átmérővel), végül a klasszikus, iskolai kislabdát (más néven: stukklabda, dobólabda, hajítólabda) választottuk, mely több szempontból is ideális megoldásnak bizonyult.


Jó pár kérdés azonban további izgalmakat rejt magában: honnan ered maga a játék? Honnan ered a kama elnevezés? Hol, milyen településeken ismerik, hol, hogyan és kik játszották?
A „kama rejtélyét” manapság akad, aki az amerikai fociban véli felfedezni: nevezetesen hogy az országba csak az utóbbi évtizedben elérkezett sportág egyfajta itthoni elődje, pontosabban annak eltorzult, helyi viszonyokhoz adaptált, a magyar gyerekek mindennapos lehetőségeihez mért hasonulása lett volna a kama annak idején. Tény, hogy a két szemben álló csapat, a labdadobás és labdaelkapás, annak cipelése, az ellenfél általi fizikális szerelés megléte mind hasonló elem. Ám hogy került volna Magyarországra mindez több évtizeddel ezelőtt? 
Valószínűbb, hogy vajmi kevés köze van egymáshoz a két sportnak (a hasonlóság legfeljebb felszínes), a néhány – nem túl sok! – hasonló momentum ellenére párhuzamosan és egymástól függetlenül alakulhattak ki (mint sok más sportág esetében). Mindkét játék az ókori méta- és labdajátékokban gyökerezik, így nyilvánvalóan számtalan labdás sport létezik és létezett szerte a világon, melyeknek szabályai és mozzanatai több-kevesebb rokon vonást tartalmazhatnak.


A kamajáték motívumait egyébként a Magyar Néprajz VI. kötetében három játéktípus leírásánál is megtalálhatjuk: az egyik a görög-római eredetű „métázás”, a másik az elsősorban Észak-Magyarországon, régiónkban elterjedt „mancsozás”, a harmadik a „dugós vagy susolós” (utóbbi azért érdekes, mert a kama egyik sajátsága éppen a labda eldugásának mozzanatában rejlik). Könnyen elképzelhető, hogy a vidékről városba költözöttek gyerekei játékaikat az új környezetben is játszották, adaptálták újabb helyszínekre (például az iskolaudvarokon, majd szerte a városban a játszóterek környékén is gyakori kézilabda-, kispályásfoci-pályákra), és persze a játékok keveredhettek, újak születhettek.
Így tehát a kama legfontosabb mozzanatai közül a kapura dobás és a gólszerzés egyértelműen a modern labdajátékokkal mutat rokonságot (foci, kézilabda), a labda elkapására való törekvés és a futás, üldözés a métajátékokkal rokonítható, a labda eldugása pedig a dugós/susolós nevű népi játékból származhat. Ez utóbbi mozzanat teszi igazán izgalmassá a játékot: mivel nem tudni, ki rejtette el a labdát, illetve a futók próbálják elterelni a védekező csapat figyelmét, így megesik, hogy az akció során  a labda eldobását sem veszi észre egyik-másik játékos…

Nem sikerült a nyomára akadni az elnevezés rejtélyének: honnan jön, mit jelenthet, jelenthetett a kama (néha: koma) szó. (Mivel a koma változatra csak nagyon szórványos adat utal, és inkább fiatalok ismerik így, valószínű, hogy a kama elnevezés egyik újabb változatáról van szó, és nem fordítva.)

A játék a jelek szerint Miskolc majd minden részén ismert, illetve ismert volt, például: vasgyár, Diósgyőr, Győri kapu, Avas, Szirma, stb. (arra, hogy hol nem ismerik, a belvárosból és például Hejőcsabáról van néhány szórványos adat), de ismerték és játszották Ongán is! Arra vonatkozólag, hogy Miskolc mellett milyen településeken játszották, szintén csak nagyon szórványos adatok kerültek elő (az említett Onga mellett eddig egy-egy adat utal a következő településekre: Halmaj, Sárospatak és Ózd, illetve [talán] hasonló játékról, de mindenképpen más néven: Szabolcs-Szatmár, Eger). Mindez jelzi, van még mit kutatni bőven, hisz nem kevés rejtélyes vonás továbbra is megválaszolatlan kérdéseket takar. Úgy tűnik tehát, a játék egyrészt miskolci, és a megyében többfelé is ismerik, ismerték, többé-kevésbé. Azonban más városokban és megyékben, mint például Debrecenben, Nyíregyházán, Budapesten vagy Zalaegerszegen (az említett szórványos és bizonytalan adatokon túl) nem ismerik sem a játékot, sem a kama elnevezést.

A kamázás egyik vonzóereje integratív jellegéből adódik: az iskolaudvarokon a fiúk fociztak, a lányok gumiztak, de a kamát fiúk és lányok együtt játszottuk. A jelek szerint manapság is működőképes a játék vegyes csapatokkal (fiúk és lányok, kicsit és nagyok), ugyanakkor iskolások közötti a bajnokságszervezésnél indokolt az általános és a középiskolások szétválasztása és a vegyes csapatok preferálása (hiszen a tapasztalatok alapján a csak fiúkból álló csapatok mindig könnyebben érvényesülnek).

A kama tehát egy speciálisan miskolci, csak itt (és a környéken) ismert labdás játék. A hatvanas-hetvenes években „mindenki” ismerte, mára majdnem elfeledetté vált. Kutatjuk az eredetét, emlékeit, így néhány kérdés maradt a végére:
 Vajon ki emlékszik a legkorábbról arra, hogy kamázott? Ki a legidősebb, aki gyerekkorában játszotta? Melyik városrészben, melyik iskolában? 

Folyt. köv.

d.r. 

Kapcsolódó bejegyzések:

2015. április 28., kedd

Ipari túra a TICCIH/ICOMOS Ipari Örökség Szakbizottság szervezésében

Vendégszerzőnk, Walter Mitty írása és fotói következnek egy nagyon érdekes ipari túráról, amire mi sajnos nem tudtunk elmenni. 
„A TICCIH/ICOMOS Ipari Örökség Szakbizottság 2015. április 10-én szakmai kirándulást szervez a 2015. februári konferencián elhangzottak értelmében, miután sikerült belépési engedélyt szereznünk az alábbi helyszínekre:
1. Tiszapalkonya, Hőerőmű
2. Kazincbarcika, Borsodchem, Sóraktár
3. Miskolc, volt LKM
4. Miskolc, volt DIGÉP
5. Miskolc-Pereces”

Így szólt a hivatalos invitálás, amelynek nyomán az Észak-Keleti Átjáró Egyesület szűk kis csapata is részvételt nyert az érdekes kirándulásra. Az összesen mintegy 30 fős társaság zöme építészekből állt, előfordultak benne más mérnökök, ipartörténészek; és mi.
Jelen sorok szerzője kisgyerekként, a nyolcvanas évek első felében járt többször az egyik úticélul szolgáló Diósgyőri Gépgyárban, az akkori emlék máig kísért, inkább jó, mint rossz értelemben. S tudva, hogy az akkori sok ezres dolgozói tömeg, a hangulat, a munkaintenzitás s minden egyéb mára rég tovatűnt, jó lett volna ismét látni a három évtizede megismert csarnokokat, enteriőröket. A várt alkalom a fenti lehetőség képében megérkezett.



A volt LKM területének felkeresése önmagában nem tartogatott ilyen rendkívüli esélyt, hiszen az egyesületi tevékenység révén gyakran be lehet jutni a kohászatba, a Factory Arénába, és valamely ottani rendezvény apropóján „óvatlanul” elkóborolni más tájakra, akár a kombinált acélmű, a pályaudvar magasságáig. Míg csak elő nem ikerülnek az őrök és vissza nem terelnek... [Ilyen elkóborlásokra ma már senkit se biztatunk, egyrészt az egyre szigorúbb őrzés miatt, másrészt pedig minden ilyen eset ront a civilek és a gyárterület vezetésének viszonyán – a szerk.]


Ugyanakkor a barcikai komplexum ismeretlen területnek számított, pláne a meglátogatandó sóraktár (ami a valamikori, mára megszűnt műtrágyagyártáshoz kapcsolódott kiszolgáló létesítményként), hát még a tiszapalkonyai erőmű, amivel kapcsolatban igencsak meglepő információként szolgált, hogy nem – mondjuk – a rendszerváltáskor zárt be, hanem alig több mint három éve.



Az egyes helyszíneken készült fotók a fentiek szerinti kisebb-nagyobb mértékű rácsodálkozás élményét, egyszersmind az „ipari romantika/ipari horror” kettős játékának benyomásait hivatottak megörökíteni. Pereces, az egykor volt bányatelep(ülés) most kimaradt a programból az előzetes tervhez képest, mivel nem jutott rá idő ezen a pénteki napon.

A Palkonyán készült képek egy részét a „Pirx pilóta kalandjai remake-jének forgatásán jártunk” címmel lehetett volna elsütni egy mozis tematikájú blogon, míg a digépes fotók közül néhány olyan beállítással készült, hogy akár „Magyarországon forgatják a Mad Max IV., illetve a Star Wars VII. részét!” címmel álhírként el lehessen sütni, teszem azt, a Facebookon. Holtbiztos, hogy az olvasó felismeri ezeket a filmvászonra illő szituációkat a bejegyzés végén látható galériában.



Szakmai informácókat ezt megelőzően csak címszavakban csepegtetnénk: a ma is álló és működéshez közeli állapotban megőrzött (későbbi, további hasznosításra szánt) tiszapalkonyai erőműkomplexum az ötvenes évek legelejéről való, akkori építészeti világot és technológiát képvisel, a kazincbarcikai Borsodchem jelenleg általános raktárként szolgáló egysége szintén, bár hozzátehető, hogy szép ívű főtartói és előregyártott kazettás tetőzete révén a maga korának majdnem egyedülálló bravúrja volt. A Digép és a kohászat évszázados sztoriját, a szomorú, bár nem teljes véggel együtt, a miskolci olvasó bizonyára ismeri. Előbbiben jelenleg 49 önálló kft. működik, kisebbrészben az eredeti profilba vágó tevékenységgel – ilyeneket kerestünk fel a túránkon –, utóbbiban több mint háromszor annyi; jelen alkalommal csak a Factory felkeresésére kaptunk engedélyt.

Tiszapalkonya:







Kazincbarcika:





Diósgyőr (Digép és Kohászat):








A teljes galéria megtekinthető itt:

Kapcsolódó bejegyzések:

2015. április 23., csütörtök

A bécsi villamos 12 éve Miskolcon sok fotóval

Eltűntek a legszebb villamosok Miskolc utcáiról. A búcsújáraton sajnos nem tudtunk ott lenni, de Hegyaljai Balázstól kaptunk fotókat, amiket ezúton is köszönünk. (A közvetítésért pedig köszönet kollégámnak, Nagy Tamásnak!) Ráadásul gyakori vendégszerzőnk, Walter Mitty ott volt, amikor az első villamos elindult Bécsből, így ennek a bejegyzésnek a fotói valóban 12 évet ölelnek fel.

Indulás Bécsből, 2002 (Walter Mitty fotói):








Téli képek 2010-ből (első 5 kép: saját fotó, többi: Walter Mitty):











Piros villamosok és pirostéglás házak (2010, saját fotók):







Villamosok az MVK telephelyén, 2011 (Walter Mitty fotói):







Utolsó menet, 2015 (Hegyaljai Balázs fotói):







Amikor Bécsben miskolci ismerősök meglátogattak minket, mindig örömmel kiáltottak fel, hogy „jé, egy miskolci villamos!”, ha egy régi piros villamos érkezett. Elég sok közlekedik még belőlük, turisztikailag frekventált helyeken is. Miskolcról sajnos a mindennapokból eltűntek a „bécsi villamosok”, de Bécsben még szerencsére láthatjuk a „miskolci villamosokat”, sőt, a városi múzeumban (Wien Museum Karlsplatz) Legóból és makett formájában is meg lehet őket vásárolni.
Úgy tűnik, ott jobban felismerik a villamosok városképalkotó szerepét.






A képeket innen kaptam: neuromancer.hu


Kapcsolódó bejegyzések: